|
|
|
2008-01-24 21:52:04, csütörtök
|
| |
| |
Torkos Matild: Magyarország a szakadék szélén
Ha befektetői vagy geostratégiai érdekei úgy kívánják, a demokrácia hazája, az Amerikai Egyesült Államok vezetése nem finnyáskodik, kész támogatásáról biztosítani akár a szovjet megszállás alól felszabadult utódállamok posztkommunista vezetőit is. Bush elnök is örömmel fogadta, hogy a pártállami titkosszolgálati tiszt, Medgyessy Péter szervezésével belerángatták ama nyolc friss uniós tagállamot az Irak elleni háborúba. És a milliárdos Gyurcsány Ferenc sem lett szalonképtelen sem a gyanús körülmények között pár év alatt a nemzeti közös kontójára összetarhált milliárdos vagyona miatt, sem pedig amiatt, hogy bevallotta: csak reggel, délben és este hazudtak a népnek a választások megnyerése érdekében.
Rákosi, Kádár, Apró, Dögei, majd Medgyessy, Horn, Kovács és elvtársaik évtizedeken át szolgálták a szovjet birodalmi érdekeket. Nekik köszönhettük előbb az ÁVH-t, a kitelepítéseket, a koncepciós pereket, az akasztófákat, majd a parasztok beverését a téeszcsékbe, később a gulyáskommunizmusnak nevezett összekacsintós "laza" diktatúrát. És a "demokrácia hazája", az emberi jogok védelmében a világ csendőrállamának szerepét is szívesen eljátszó Amerikai Egyesült Államok nem sietett a segítségünkre sem a második világháború végén, sem akkor, amikor a diktatúra és a szovjet megszállás ellen felkelt a magyar nép. Pedig 1956-ban, forradalmunk, népfelkelésünk, az események idején (ahogy tetszik) valamennyi hullámhosszon hívtuk őket: jöjjenek, segítsenek. Később, a 80-as években hiteleikkel finanszírozták a legvidámabb szovjet barakk fennmaradását, avagy éppen megkezdték a Brzezinski receptje szerinti behatolást, a rendszerváltoztatás éveire visszafordíthatatlan eladósodásba kergetve országunkat. Újsütetű demokráciánk a liberalizációval, a privatizációval köszöntött ránk, a munkahelyek tömeges elvesztésével, a vágtató inflációval köszöntött be hozzánk, most éppen a konvergencia program vezényszavára húzogatják nadrágszíjunkat.
Az eladósításunk miatti kamatszivattyú terheit akkor is nehezen tudnánk elviselni, ha legalább azt látnánk, hogy a kormány törekszik az igazságos közteherviselés megteremtésére, hogy ő maga is spórol, és hogy eszébe sem jut az adófizetők pénzét új kormányzati negyedre, luxusbörtönre vagy a képviselői fizetések emelésére fecsérelni. Ma úgy látszik, az elmúlt három évtizedben a magyar politikai elit által elkövetett bűnök terheit még unokáink is viselni fogják.
A rendszerváltozásnak nevezett Nagy Fordulat után, 1990 tájékán megérkeztek a hitelezők. Hogy miért és miért így jöttek, azt sokféleképp magyarázzák. Van, aki azt mondja - mint például John Perkins -, hogy globális, nagy hatalmú cégek érdekében szabályosan kiképzett "gazdasági bérgyilkosokat" szabadítottak rá a fejlődő országokra. Zbigniew Brzezinskitől, Jimmy Carter elnök egykori nemzetbiztonsági főtanácsadójától pedig azt tudtuk meg, hogy a volt szovjet blokkhoz tartozó kis kelet-európai országokban miként érvényesítették az USA geostratégiai érdekeit. Brzezinski volt az, aki kitalálta, miként lehet "békés eszközökkel" felszámolni a kommunista rendszereket, azaz hogy miként lehet a "békés kapcsolatteremtés" politikájával behatolni a kommunista rendszerekbe. Ő jól tudta, hogy a kommunista rendszerek gyengék, mert "ezek a rendszerek fanatikusokból, megalkuvókból és olyan emberekből állnak, akik csalódottak". Ilyen egyszerű a képlet, külső szemmel. Szó sincs turáni átokról. Brzezinski tisztában volt a kommunista rendszer bűneivel, tudott a kivégzésekről, a gyilkosságokról, a táborokról, de őt is meglepte, milyen sok ember kényszerült bűnrészességbe, arra, hogy mellékállásban besúgóvá váljon.
A "behatolás" érdekében a 80-as évek elején a gazdasági csőd szélén álló Magyarországot be- léptették a Nemzetközi Valutaalapba (az IMF-be) meg a Világbankba, és a devizában felvett drága hitelek következtében megkezdődött az ország eladósítása.
A nyolcvanas években nettó egymilliárd dollár hitelt vettünk fel, és a kamatokkal együtt tizenegymilliárd dollárt fizettünk vissza. És egy évtized alatt mindösszesen potom nyolc százalékkal nőtt a GDP-nk (a nemzeti össztermékünk).
Unokáink is fizetni fogják
Még unokáink is kárvallottjai lesznek annak a gazdaságpolitikának, amelyet a pénzügy és a jegybank stratégiai fontosságú pozícióiba beültetett szigorúan titkos állományú tisztek hazafias hevületükben képviseltek.
Ma már köztudomású tény, hogy az IMF és a Világbank speciális feladatokra szakosodott világméretű hálózatai látszólag globális érdekeket képviselnek, ám a valóságban az USA érdekeit szolgálják.
Miért zajlott annyira másképpen a magyar adósság kezelése vagy a magyar privatizáció, mint a térség többi országában? Miért igyekeztünk olyan gyorsan, szinte az áruházak végkiárusításait idézve eladni mindent külföldieknek, miközben a pártállami diktatúra alatt felvett hiteleinket folyamatosan törlesztettük, miközben az államadósságunk, az elviselhetetlen kamatszivattyú miatt nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőtt?
Ennek oka ma már ismert: Antall Józsefet, a demokratikus választáson nyertes párt elnökét mindjárt hatalomba kerülése után külföldi bankárok gazdasági fenyegetésük alá vonták, pénzkivonással fenyegették meg, és a nemzeti érdekekkel ellenkező gazdaságpolitikára kényszerítették, nemzeti vagyonunk gyors elkótyavetyélésére.
A békés behatolók szinte az egész élelmiszeriparra bejelentették igényüket. Megszerezték, majd fokozatosan leszerelték a cukorgyárakat, a legkorszerűbb növényolajgyárakat, a vágóhidakat, a konzervüzemeket, a takarmánykeverőket, a gabonaraktárakat, a magyar gazdaságot finanszírozó bankokat.
A nyolcvanas évek végén a közvélemény-formáló média még hangosan zengte minden hullámhosszon, hogy "eladósodtunk", "tönkremegyünk", pedig az adósság csak a töredéke volt a jelenleginek. "Az állam rossz tulajdonos, privatizációra van szükség" - harsogták a mindig mindent jobban tudó magabiztos megmondó-emberek. A Soros Alapítvány segítségével kitenyésztett szakemberek, illetve az Egyesült Államok jól fizetett helytartói voltak a leghangosabbak. Az, hogy éppen ők voltak azok, akik korábban az állami tulajdon mindenhatóságát, jóságát védelmezték, nem csupán a véletlen műve.
A bankárok Antallt szorongatták, az egekbe emelték a kamatokat, lejárttá tették a hiteleket, inflálták a forintot, sorra omlottak össze a nagy hagyományú vállalatok, vesztek a munkahelyek, a felhalmozott tudás és piaci kapcsolat, veszett az emberek szociális biztonsága. A sajtó ontotta a dicshimnuszokat a piacgazdaságról. A kormány a munkahely- és jövedelemvesztés miatti adókiesés és az egekbe emelt kamat kettős szorításában vergődött. És akkor jött az ostorral az IMF, és mentő, szerkezet átalakító programjával a Világbank. És jöttek a pénzügyi tanácsadók, akik még a jövőnket is jobban tudják, mint mi magunk.
A kollaboráns sajtóban ez idő tájt jelentek meg spontán módon a "gyorsítani kell a privatizációt" tartalmú hírek. És felszedegettük a hiteleket magas kamatra, és úgy adtuk el mindenünket, a gyárainkat, energiaszolgáltatóinkat, hogy az adósságunk ez idő alatt nemhogy csökkent volna, hanem egyre dagadt.
Vazalluslelkű apparátusunkban a behatoló kés vajat talált. A rendszert váltó kis országok tudtak gondoskodni alkotmányukban a saját gazdasági érdekeik védelméről, csak a magyarok nem. A csehek például alkotmányukban tiltották meg, hogy egyes gazdasági tulajdonok külföldiek kezébe kerüljenek. Mi nemcsak minden stratégiai ágazatunkat adtuk át a külföldieknek, de sok esetben már 25 százalékos tulajdonlás mögé is odaadtuk a teljes irányítást, mint például a Fővárosi Vízművekét a francia Sueznek, vagy éppen nyolcszázalékos profitot garantáltunk a villamosenergia-, illetve a gázszolgáltatók privatizációjánál, a magyar fogyasztók kárára.
"Az biztos, hogy nem tűnt el semmi. Az egyes állami vállalatok a nyilvántartási értéknél ugyan alacsonyabb áron kelhettek el, ám a vagyonkezelő mindennel el tud számolni" - bizonygatta az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Zrt. egyik vezetője. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) másként látja. A magyarországi privatizációról szóló jelentése szerint 2005-ig eltűnt az állam 1990-ben regisztrált induló vagyonának az egyharmada.
A közvagyon elrablása
Néhány független közgazdásznak köszönhetően ma már pontosan látható, hogy a külföldi multinacionális tőke, a hazai "kollaboráns" elittel összejátszva, miként fosztotta meg a magyar társadalmat közösségi vagyonától, és miként tett sokakat földönfutóvá saját hazájukban.
A pártállami diktatúra politikai rendszerének összeomlása együtt járt az ország gazdaságának csődközeli állapotba jutásával. Ráadásul ebben a nehéz helyzetben még nyakunkon volt 22 milliárd dollárnyi megörökölt államadósság is a maga megfizethetetlen kamatterheivel.
Ennek az adósságnak a fedezetéül szolgálhatott volna a nemzeti vagyon, ha a jó gazda gondosságával gazdálkodtak volna vele a kormányaink. De amikor elindult a nagy kótyavetye, sokszor mindenféle értékbecslés nélkül, áron alul történt meg az értékesítés.
Becslések szerint a 2000 milliárdos, eladásra szánt vállalkozói nemzeti vagyonra a rendszerváltozás idején csupán 100-150 milliárd forintnyi hazai forrás állt rendelkezésre a magyar gazdaság szereplőinél. Akik tehát a 90-es évek elején a privatizációs folyamat felgyorsítását erőltették, azok lényegében a hazai termelőkapacitás és ezek piacainak külföldi tulajdonba juttatását szorgalmazták.
Az Antall-kormány a hazai vásárlóerő megnövelése céljából dolgozta ki a kárpótlásijegy-, az Egzisztencia-hitel, az MRP-s privatizációs konstrukciókat, ám az állami korrupció elburjánzása miatt a gyakorlatban éppen ezek a lehetőségek teremtették meg a pártállami diktatúra kedvezményezettjeinek a kapcsolati tőke gyümölcsöztetését, a kommunista gyökerű új milliárdos elit kialakulását. Ez az a milliárdos elit, amely előbb megteremtette azt a bizonyos Katona Béla által emlegetett hidat a politikai hatalom és az olajhamisításra vagy a kárpótlási jegyek felvásárlására alapozó üzleti alvilág között.
Ez az a milliárdos elit, amelynek cégeibe - a politikai kapcsolatrendszerének köszönhetően - fedezet nélkül öntötték a hitelt az állami tulajdonú bankok. Hiszen nekik volt pontos információjuk és a korrupció okán protektoruk is - a vagyonkezelőnél, és nekik volt bankhitelük is.
Hogy azután több mint 350 milliárd forintot kelljen költenünk az adófizetők pénzéből a bankok konszolidációjára. Amire nagyrészt azért volt szükség, mert fedezet nélkül szórták ki a hiteleket a politikai kedvezményezettek cégeinek, illetve azért, mert az eladósodott állami vállalatokat úgy engedték be a felszámolási eljárásba, hogy szinte semmilyen kontrollt nem gyakorolt senki a spontán privatizációs időszakban az anyavállalatokból leánycégekbe menekített vagyonok felett. Ezek után adták el egész bankrendszerünket.
Volt olyan bank, például a Budapest Bank, amelyet olyan szerződéssel sikerült privatizálnia a General Electricnek, hogy a beváltott állami garanciák után az ügylet egyetlen fillér hasznot sem hozott az államkasszának. Pedig csak az ingatlanvagyon értéke több milliárd forint. A balliberális sajtó az ilyen privatizációs sikerekről zengte annak idején a privatizáció felpörgetése, az energiaszolgáltatók áron alul történő magánosítása, azaz a Horn-Kuncze-kormány idején az örömódákat.
Ez az a privatizációs ügyletsor, amelynek eredményeként a liberális verseny ajnározói angol nyelven megkomponált szerződésekben rögzítették a már említett nyolcszázalékos garantált eszközarányos nyereséget a külföldi befektető haszna biztosítása érdekében. És ez az a privatizációs "sikertörténet", amikor az állami vagyonkezelő a szó szoros értelmében túladott a szomszéd tehenén alkotmányos jogállamunk nagy dicsőségére, hiszen az önkormányzatok tulajdonát képező öt gázszolgáltató társaság részvényeinek több mint a felét is eladták a települések tiltakozása ellenére, potom 47 milliárd forintért.
Ez volt a Bokros Lajos, a balliberális közgazdászfenomén nevével fémjelzett korszak, amikor a privatizációs bevételt úgymond az államadósság csökkentésére fordítottuk. Ekkor a költségvetési egyensúly helyreállítása céljából folyamatosan értékeltük le a forintot, aminek következtében a devizában felvett hitelek nemhogy csökkentek volna a privatizációs bevételek beáldozása árán, hanem nőttek.
Emlékeztetőül: az Állami Vagyonügynökség és az ÁPV Rt. 1990 és 1996 között ezermilliárd forintot könyvelhetett el privatizációs bevételként, ebből 723 milliárd forintot befizetett a költségvetésbe, 277 milliárd forintot pedig működési költség címén felhasznált. Ebből fizették a drága külföldi tanácsadó cégeket is. Vagyis miközben a már említett 1990-es államadósság, amelynek a kamatait folyamatosan nyögtük, döntően a forint folyamatos leértékelése miatt - hiába öltük bele a törlesztésbe a teljes energiaprivatizációs bevételünket -, 1996-ra brutálisan megnőtt.
Az államháztartás bruttó adósságállománya forintra átszámolva az Állami Számvevőszék jelentése szerint 1990 és 1996 között folyó áron több mint három és félszeresére, 1401,4 milliárdról 5114 milliárd forintra emelkedett. 2001-ben még 7719,5 milliárd forint volt, 2003-ban már 10.587,7 milliárd forintra rúgott. 2007 első hónapjára pedig megközelítette a 15 ezer milliárd forintot.
A privatizációs folyamat kezdetén az állami tulajdon aránya - a spontán privatizációs turpisságok ellenére is - még meghaladta a 85 százalékot; 2006-ra döntően megváltozott a helyzet, hiszen a magyar gazdaság csaknem négyötöde már magántulajdonba került.
Az ÁSZ tavalyi jelentése szerint 1990-ben még 1859 állami vállalat várt magánosításra, a cégek akkori könyv szerinti értéke 1670 milliárd forint volt. Ez azt jelenti, hogy az 1990. évi árfolyamon számolva csaknem 26,5 milliárd dollárt ért - könyv szerinti értéken - az állam vagyona, vagyis ha a jó gazda gondosságával bántak volna vele, akkor bőven fedezhette volna a kommunista időszakból megörökölt adósságot.
2006. június 30-án az ÁPV Zrt. tulajdonosi felügyelete alatt már csak 117 társaság működött, amelyek könyv szerinti vagyona 774,35 milliárd forintot (3,5 milliárd amerikai dollárt) tett ki. Ha ezzel szembeállítjuk a 2007 első hónapjára elért 15 ezer milliárd forintos államadósságot, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az elmúlt 16 évben a bérből és fizetésből élő emberek teljesen feleslegesen vették a vállukra a rendszerváltozás minden nyűgét, hiába áldozták fel a nyolcvanas évek végének életszínvonalát a jobb és demokratikusabb jövő érdekében.
Legyen meg az SZDSZ akarata?
Most már ott tartunk, hogy a politikai hatalom a jövőt árusítja ki, például úgy, hogy eladja a minisztériumok épületeit, majd ingatlanokat vesz árendába a következő évtizedek költségvetésének terhére piaci bérleti díjért. Nincsen olyan nap, hogy ne szembesülnénk újabbnál újabb megszorító intézkedéssel, hogy ne tapasztalnánk meg, milyen ötletesek a kormányzati potentátok, ha újabb sarcot kell kivetni az emberekre a növekvő államadósság növekvő kamatterhei miatt. Tandíj, vizitdíj, alkotmánysértő elvárt adó, brutális energiaár-emelés az egyik oldalon, megszüntetett vasúti közlekedés, kórház- és iskolabezárások a másikon. A svédekét felülmúló adóztatás az egyik, bangladesit célzó életszínvonal a másik oldalon.
És a társadalmi béke ilyen körülmények között már valóban nem is lehet cél, ezért kell a becsapott, mindenéből kiforgatott népet féken tartani a harmadik világbeli banánköztársaságok módszereivel, a gumilövedékkel, a könnygázgránáttal és a magyar specialitással, a viperával. A kormányban pedig eddig szinte minden fontos kérdésben az SZDSZ szava döntött. Az MSZP nem ígért tandíjat, az SZDSZ akarata szerint mégis bevezetik. Az MSZP azt mondta: nem lesz vizitdíj, és az SZDSZ bevezettette. Az MSZP programjában nem szerepelt a felsőfokú oktatási intézmények privatizációja, ám úgy tűnik, az SZDSZ, ha törik, ha szakad, kierőlteti. Az MSZP nem akarja versengő magánbiztosítók útján finanszírozni az egészségügyet, de az SZDSZ keresztülveri ezt is.
Az egészségügyi rendszerünket úgy "reformálják", hogy kórházaink egy részét bezárják, vagy elfekvővé alakítják, vizitdíjjal drágítják az ellátáshoz jutást, a dobozdíjjal a gyógyszert. Tandíjkötelessé teszik a felsőoktatást, meggátolva a társadalmi mobilizációt, felrúgva a társadalmi igazságosságon alapuló közmegegyezést, amit gyermekeink esélyegyenlőségére épülő oktatási rendszerünk szolgált.
Egy cég bejelentette, hogy farmernadrág-gyártó üzemét ázsiai országba telepíti, mert ott olcsóbb a munkaerő, és mert a multi cég vezetői látták a televízió híradásaiban a budapesti októberi zavargásokról készült képsorokat. Vagyis üzentek a magyar bennszülötteknek: ha ugráltok, mert nem tetszik nektek a mi emberünk, aki nekünk nem, csak nektek hazudik, a mi nyereségünket nem veszélyezteti, csak a ti kórházi ágyaitokat meg a ti reáljövedelmeteket, akkor ott maradtok munka nélkül, mint a marcali varrómunkások.
Most már mi is a saját bőrünkön tapasztaljuk ennek a "fékevesztett rendszernek a következményeit". Az új kenyéradó gazdák, a multik bármikor megtehetik, hogy elviszik tőlünk a munkát, hogy odaadják azoknak, akiket a rabszolgaságra emlékeztető bérekért és embertelen körülmények között foglalkoztatnak ázsiai üzemekben. Vagyis egyszerre lehetetleníti el a mi munkásainkat és zsákmányolja ki az ázsiaiakat a gazdasági világmaffia.
Eközben a világ leggazdagabb országában, a demokráciaexportőr mezében tetszelgő szuperhatalom USA-ban "12 millió család nem tudja, mit eszik másnap" - írja könyvében John Perkins. Miközben az USA 87 milliárd dollárt költött az iraki háborúra.
Minden pénzt és emberi áldozatot megért az USA-nak Szaddám Huszein megbuktatása és világraszóló barbár módon végrehajtott kivégzése. Hogy a tiltott fegyverek miatt vagy az olajért támadtak, ma már világnézeti alapon eldöntendő kérdés. És akkor még nem számoltam a százezrekben mérhető civil iraki emberáldozattal, és nem említettem az USA-katonaruhába bújtatott morális emberi roncsok emberi méltóságot megalázó kegyetlenkedéseit az iraki börtönökben.
Az USA 87 milliárd dollárt költött az iraki háborúra, miközben egy 1998-ban készült ENSZ felmérés szerint kilencmilliárd dollárból tiszta ivóvizet és közegészségügyi ellátást lehetne biztosítani a Föld minden lakójának. További 12 milliárd dollárba kerülne a szülésekkel kapcsolatos egészségügyi ellátás valamennyi nő számára. Újabb 13 milliárdból nemcsak élelmet lehetne mindenkinek biztosítani, hanem alapvető egészségügyi ellátást is. További hatmilliárdból meg lehetne oldani az alapvető oktatást az egész Földön. Ez mindössze negyvenmilliárd dollár - az ENSZ tanulmánya szerint.
Miért nem nyerhetett újra Orbán?
A két összeg, a 87 milliárdos katonai kiadás és a terrorizmust nap mint nap újratermelő harmadik világbeli elkeserítő nyomor felszámolását elősegítő negyvenmilliárd dollár közti különbség önmagában fel kellene hogy háborítson minden jóérzésű polgárt a Földön, legyen bármilyen véleménnyel a globalizáció létező formájáról. "Úgy tűnik, a globalizáció jelenlegi formájában a nemzeti elitek régi diktatúráját a nemzetközi pénzvilág új diktatúrájával váltja föl" - mondta a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank egykori vezető közgazdásza.
Márpedig a diktatúrákban nem spórolnak a katonai kiadásokon. Mi már csak tudjuk. A helyi nemzeti színtereken erre még rásegítnek, ha kell, némi gumilövedékkel meg könnygázgránáttal. Hogy fennmaradjon a status quo.
Csak az utóbbi időkben értettem meg, miért veszthette el Orbán Viktor a sikeres négyévi kormányzás után a választást 2002-ben, és miért nem nyerhetett 2006-ban. A volt miniszterelnök valamikor 2000 táján azt találta mondani egy felajánlott világbanki hitelre, hogy nincs rá szükségünk, és nem kellett neki az amerikaiak F-16-os bombázója sem. Megvette inkább a svédek gépét fegyverzet nélkül, és azt is úgy, hogy a vételárért cserébe magyar árut vihetünk be a svéd piacra. Botrány.
Ráadásul hazai cégek építhették az autópályát, nem lett volna hajlandó a kis falvakat az ország vérkeringésébe bekötő vasúti szárnyvonalakat megszüntetni, falusi postahivatalokat bezárni, nem lett volna hajlandó a falurombolásra. Most, miközben kórházakat zárnak be, kormányzati negyed épül, a kis- és középvállalkozók támogatása helyett technopoliszokba öntik a pénzt. És nem csoda, hogy az emberek szinte semmit sem tudnak például az őket hátrányosan érintő kormányzati döntések hátterében meghúzódó valódi okokról, a Magyarország népét kizsigerelő kamatszivattyú előzményeiről, hiszen a magyar média túlnyomó részét tulajdonosként vagy bőkezű hirdetőként a korporatokrácia fenntartásában érdekelt multik felügyelik, vagy a korporatokráciát vazallus módra kiszolgáló politikai hatalom.
Lehet-e más magyarázatot találnunk erre, mint a Brzezinski-féle behatolási program kiszolgálását? Ebbe rokkant bele az egyén és az állam háztartása. Az igazi következményeket most már nap mint nap megtapasztalhatjuk.
A Világbank erőltette szerkezet létrejött. Így maradhat fenn a korlátozott foglalkoztatás, az olcsó bér, a szegénység. Az új tulajdonosok pedig megkövetelik a vazallusoktól, a múlt rendszerben elromlott erkölcsű elittől a versenyképességet, az olcsó béreket. Nem érdekli őket, ha nem marad a költségvetésben pénzforrás a mindenkinek hozzáférhető egészségügyi ellátásra, a kultúrára és az ingyenes, mindenkinek hozzáférhető felsőoktatásra.
Talán azért kell a tandíjjal távol tartani a szegényebb rétegek gyermekeit a diplomától, mert a behatoláshoz hozzátartozik a magyar szellem elrablása is. Ezért ömlik a kereskedelmi csatornákon annyi szenny és erőszak, hogy az agymosott emberek ne vegyék észre, hogy mi folyik körülöttük, és hogy miért.
Mert nem elég az energiát, az élelmet, a lelket uralni; az új demokrácia csak akkor működőképes, ha nem vesszük észre, vagy nem merjük észrevenni, hogy mi történik körülöttünk.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: rendszerváltozás, termelőkapacitás, jövedelemvesztés, élelmiszeriparra, megfizethetetlen, következményeket, középvállalkozók, korporatokráciát, adósságállománya, végkiárusításait, főtanácsadójától, nemzetbiztonsági, gabonaraktárakat, tizenegymilliárd, csendőrállamának, technopoliszokba, bennszülötteknek, liberalizációval, titkosszolgálati, postahivatalokat, költségvetésének, tandíjkötelessé, piacgazdaságról, privatizációval, államadósságunk, magánbiztosítók, elviselhetetlen, posztkommunista, közteherviselés, iskolabezárások, dicshimnuszokat, negyvenmilliárd, gázszolgáltatók, közegészségügyi, következményeit, multinacionális, szakadék szélén, demokrácia hazája, szovjet megszállás, pártállami titkosszolgálati, milliárdos Gyurcsány, gyanús körülmények, nemzeti közös, választások megnyerése, szovjet birodalmi, koncepciós pereket, parasztok beverését, emberi jogok, világ csendőrállamának, második világháború, események idején, 80-as években, Torkos Matild, Amerikai Egyesült Államok, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc, Nagy Fordulat, John Perkins, Zbigniew Brzezinskitől, Jimmy Carter, Nemzetközi Valutaalapba, Antall Józsefet, Soros Alapítvány, Egyesült Államok, Fővárosi Vízművekét, Állami Privatizációs, Állami Számvevőszék, Katona Béla, Budapest Bank, General Electricnek, Bokros Lajos, Állami Vagyonügynökség, USA-nak Szaddám Huszein, Nobel-díjas Joseph Stiglitz, Orbán Viktor,
|
|
|
|
|
|
| szakadék szélén, demokrácia hazája, szovjet megszállás, pártállami titkosszolgálati, milliárdos Gyurcsány, gyanús körülmények, nemzeti közös, választások megnyerése, szovjet birodalmi, koncepciós pereket, parasztok beverését, emberi jogok, világ csendőrállamának, második világháború, események idején, 80-as években, legvidámabb szovjet, privatizációval köszöntött, munkahelyek tömeges, vágtató inflációval, konvergencia program, eladósításunk miatti, kormány törekszik, igazságos közteherviselés, adófizetők pénzét, képviselői fizetések, elmúlt három, magyar politikai, fejlődő országokra, volt szovjet, kommunista rendszereket, kommunista rendszerekbe, kommunista rendszerek, rendszerek fanatikusokból, kommunista rendszer, 80-as évek, gazdasági csőd, devizában felvett, ország eladósítása, nyolcvanas években, kamatokkal együtt, évtized alatt, nemzeti össztermékünk, jegybank stratégiai, magyar adósság, magyar privatizáció, térség többi, áruházak végkiárusításait, pártállami diktatúra, elviselhetetlen kamatszivattyú, demokratikus választáson, nemzeti érdekekkel, békés behatolók, egész élelmiszeriparra, magyar gazdaságot, nyolcvanas évek, adósság csak, töredéke volt, állam rossz, mindig mindent, állami tulajdon, véletlen műve, bankárok Antallt, egekbe emelték, nagy hagyományú, felhalmozott tudás, emberek szociális, sajtó ontotta, egekbe emelt, pénzügyi tanácsadók, kollaboráns sajtóban, hiteleket magas, rendszert váltó, saját gazdasági, csehek például, teljes irányítást, francia Sueznek, gázszolgáltatók privatizációjánál, magyar fogyasztók, egyes állami, nyilvántartási értéknél, vagyonkezelő mindennel, magyarországi privatizációról, állam 1990-ben, közvagyon elrablása, külföldi multinacionális, magyar társadalmat, ország gazdaságának, nehéz helyzetben, maga megfizethetetlen, fedezetéül szolgálhatott, nemzeti vagyon, nagy kótyavetye, 2000 milliárdos, rendszerváltozás idején, magyar gazdaság, 90-es évek, privatizációs folyamat, hazai termelőkapacitás, hazai vásárlóerő, állami korrupció, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 3065
- e Hét: 17295
- e Hónap: 28406
- e Év: 181902
|
|
|
Offline
